Rozé borok

A borokkal való ismerkedés korai fázisában általában tisztázódik mindenkiben az, hogy a rozé nem vörös- és fehérbor házasításával készül, hanem oly módon, hogy a kék szőlőt a vörösboroknál rövidebb ideig tartják héjon. Jellemzően pár óra áztatás után kipréselik, és így a héjban lévő színanyag épp csak megfesti a mustot.

 A rozé elnevezést mi is a franciáktól vettük át, címkéinken az eredetinek megfelelően roséként írjuk. Máshol elterjedt szinonima még a spanyol rosado vagy az olasz rosato.

A rozékészítésre vonatkozó általános elméleten túl a gyakorlatban két iskolát tartunk nyilván. Az első esetében szokott elhangozni: rozéra szüreteltünk. E bortípus ropogós savai és friss gyümölcsaromái miatt ugyanis sokan korábban szedik le a szőlőt, mint ha ugyanabból a fajtából vörösbort készítenének. Az így rendelkezésre álló alapanyagot rövid áztatás után kipréselik, majd jellemzően tartályban dolgozzák fel.

 A második csoportot a nemzetközi borvilág saignée technológiaként tartja számon. Ebben az esetben a rozé a vörösborkészítés mellékterméke. Kevésbé önmagáért, mint inkább azért születik meg, hogy általa a héjon ázó léről leválasztott must sűrűbb, testesebb, aromagazdagabb vörösbort adjon. Ezek a rozék – köszönhetően a későbbi szüretnek – társaikhoz képest testesebbek, szerkezetükben és aromájukban is elindulnak a vörösborok felé.

Hazánk valamennyi kék szőlővel rendelkező borvidéke alkalmas a rozé alapanyagának előállítására. Népszerűsége folytán szinte mindenki foglalkozik vele. Bár pontos statisztika nem áll a rendelkezésünkre, a rozé célra legtöbbször használt szőlőfajta valószínűleg a kékfrankos, már csak a szőlő hazai elterjedtsége folytán is.